Szerencsére a lányokat otthon hagytuk, lett volna hisztizés, hogy ők ezt nem bírják, bár be kell látnom, hogy tényleg elég emberes volt az emelkedő, főleg az út elején. Körülöttünk tehenek kolompoltak, nem igazán tudom, hogy ezek a jószágok hogyan képesek ilyen meredek legelőkön legelni....Némelyik igen vakmerő módon egészen a szakadék széléig merészkedett és ott töltötte az ebéd utáni sziesztát.
A csúcs alatt valamivel mi is úgy döntöttünk, hogy megebédelünk, hátha később elered az eső, ekkor meg elég szépen sütött a nap. Csodaszép kilátás nyílt a Genfi tóra, öröm így ebédelni!
Persze ezen a csúcson is egy kereszt van. Régen azt hittem, hogy minden ilyen kereszttel jelzett csúcsról egy öngyilkos leugrott és az ő emlékére van a kereszt. Azóta már tudom, hogy hálistennek annyi öngyilkos nincs, ahány csúcs és kereszt!
A csúcsról csak lefelé vezet út (óóó, milyen bölcsesség!!!). Ekkor mondtam Aleknak, hogy majd most figyeljen, mert a csúcsig mindig határozottan jutunk el, de a lefelé vezető út valahogy mindig elveszik. Vagyis a térképen megvan, csak a valóságban nem találjuk meg, főleg, ha nem ugyanazon az úton kell lemenni, mint föl. Mindig akkor kezdődnek a bajok, amikor Atus előveszi a hátizsákjából a térképet. Ilyenkor haditanácsot tart feleségével Mümüvel és aggodalmas arccal hajolnak a térkép fölé. Én már ezen csak vidulok...., mindig ez a vége :)) Persze most is ez történt. De végül megtaláltuk néhány vargabetű után a mi utunkat, egy tizenvalahány méteres létra segítségével egy elég nagy mélységet is áthidaltunk, néhány nyaktörő mutatvány következett, majd lankásabb részre értünk. Itt "úton-állók" állták utunkat :))), de kedvesek voltak és elengedtek minket...Megtaláltuk az autót is, sőt mellette egy éttermet, amit a fiúk feltétlenül le akartak tesztelni. Teszteltek....
Holnap valószínűleg egy jó adag izomláz vár minket valamint Besancon. Talán megírom milyen a város...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése