Síelünk

Van olyan, hogy az ember lánya olyan helyre utazik, ahol el van vágva az internet világától. Ez egy olyan hely volt. Így hát blog sem születhetett akkor és ott, csak itt és most, 1 nappal azután, hogy hazaérkeztünk.

2011. január 22. St. Michael im Lungau
Van nekünk egy társaságunk, egy baráti kör, igazi barátok. Na meg a hozzájuk tartozó ördögfiókák. Így lettünk 29-en, akik úgy döntöttünk, hogy az idei síelést együtt éljük meg. Voltak köztünk tapasztalt öreg sí-rókák és voltak, akik most csatoltak fel először lécet a lábukra. És volt Inez, az oktató, akiben talán némelyek kételkedtek, mások meg erősen bíztak, végül az utóbbiaknak lett igazuk. na de nézzük az elejétől a történetet.

Némi késéssel indultunk Pécsről, nehéz ennyi embert összeegyeztetni, 7 autót összehangolni, főleg, ha egy kazán is elromlik, éppen reggel, amikor indulni kéne... Na de győzött az ember a gép felett és végül csak elindultunk a nagy ismeretlenbe. Mivel a szállást én találtam (egy igazi hütte, ahol együtt lehetünk ennyien), eléggé feszült voltam, ki tudja mire érkezünk, ki tudja tetszeni fog-e mindenkinek stb, stb. Már útközben mondogattam, hogy akkor leszek igazán nyugodt, ha mindenkit mosolyogni látok a szálláson és welcome drink-kel a kezünkben örülünk a szerencsés megérkezésnek. És eljött ez a pillanat is. Már belépve a nagy közös étkezőbe láttam, hogy ez a nekünk való hely, pláne, amikor a hatalmas konyhát láttam, hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy saját kocsmánk is van!!! Ezt a kocsmát első este alaposan le is teszteltük, jelentem: működött. Így másnap reggel némi fejfájással ébredtem, de hát jött a következő próba: vajon milyen a sípálya, a gyakorlópálya jó lesz-e a kezdőknek?? Kivonultunk hát, irtózatos nehézségek árán felküzdöttük lábainkra az egy éve félretett sícipőket (nem volt kis mutatvány). Inez maga köré vonta a kezdőket és elkezdődött az első foglalkozás a "SkInez-team" síiskolában.

Anitával mi voltunk az asszisztensek, de a kiváló oktató kezei alá kiváló tanítványok kerültek!! Itt ugornék is napokat, mivel a napközbeni tevékenység mindig ugyanaz volt: ébredés-reggeli-készülődés-síelés-hazamenetel-vacsora-esti "foglalkozások"-alvás.
A napok szinte mindig hóeséssel kezdődtek, sajnos a minket körülvevő hegyeket nem is láttuk. De hát tél van, ez az időjárás teljesen természetes, sőt, jó is volt, mert a régi hó a pályákon már elég elhasznált volt. Hamar kiderült, hogy a tanítványok között rengeteg őstehetség van, a gyerekek szélvész gyorsasággal tanulták meg az alapokat, de a felnőttek között is volt ilyen, pl. Peti, aki még lécet sem akart hozni, mondván, hogy ő úgysem fog síelni, egyedüli vállalása a hotpot fűtése volt. Még jó, hogy Emese döntött helyette és mégis felcsatolt, szerintem a felnőttek között ő élvezte legjobban a csúszást. Míg a kezdők a falusi pályán edződtek, addig a tapasztaltak már felfedezték a hegy tetején lévő pályákat és a jó kis hüttét, ami törzshelyünké vált odafent. Tulajdonképpen erre az egy hétre nyugodtan ráírhatták volna a nevünket az egyik asztalra, mert a társaság valamely tagja biztos, hogy ott ücsörgött egy bécsi szelet vagy egy gőzgombóc, neadjisten egy (vagy több) forralt bor mellett.
A harmadik napon beizzítottuk a hotpotot is. Ezt úgy képzeljétek el (azon olvasóknak akik nem voltak velünk), mint egy nagy dézsát, oldalán egy kis kazánnal, amit fával kellett fűteni és belül körben pad, amin ülni lehet, míg a forró vízben áztattuk tagjainkat. Először a gyerekek dagonyáztak, aztán jöttek a felnőttek. Árpi kitalálta, hogy mindezt meg kell hogy előzze egy kiadós meghempergetőzés a hóban és csak aztán jöhet az emberabáló dézsa. Kipróbáltuk, működött!!! Kiváló volt ülni a havas tájban a meleg vízben, közben a kezünkben a forralt bor és nézni a tájat, talán csillagok is voltak az égen.
Esténként, miután sikerült a temérdek sok fiókánkat ágyba terelni, jöhetett az éppen aktuális társasjáték. Egyik este Farkasozás (magyarra fordítva, de igazából egy francia társasjáték, ahol jókat lehet röhögni meg vitatkozni) másik este meg Beugró és ez felváltva. A harmadik éjszakától kezdve még az örökös alvásgondokkal küszködő Árpinak sem volt gondja azzal, hogyan aludja át az éjszakát....!!!!

Ahogy mentek előre a napok, úgy lettek a kezdők is egyre magabiztosabbak, már a fenti pályákat síelték, Inez meg roppant büszke volt rájuk, én meg őrá, élete első oktatói hetének szerdáján már szinte mindenki biztonsággal síelt. Azt hiszem Emese sem fogja soha életében elfelejteni élete első piros pályás síelését, mint ahogy én sem, az állítólagos felbujtó, de kijelentem, hogy egy pillanatig sem volt veszélyben, szerintem Kristóffal jobban vigyáztunk rá, mint egy hímes tojásra!!!!

Csütörtökön már mindenki kissé fáradt ugyanakkor elég laza volt. Főleg mi éreztük jól magunkat Anitával, jókat csúsztunk aznap, a síelés végére sikerült a gyerekeket is hazaküldeni a többiekkel és úgy döntöttünk, hogy mi gyalog tesszük meg a hazavezető utat, kb 3,5 km-t. Inez is csatlakozott hozzánk. Kissé zokon vettük, hogy a férfitársadalom aggódott értünk, de hát istenem, ők már csak ilyenek... :)) Elindultunk hát vidáman, először a sípályán, de rájöttünk, hogy az nem lesz jó, így hát visszakanyarodtunk a faluba és az autóúton indultunk a Hütténk felé.
Tulajdonképpen levezetésnek éppen jó volt, alig 3/4 óra alatt fel is értünk a házhoz, jól esett a gyerekmentesség, a sok vidámkodás. Köszi Anita, Inez!!!!!!!!!!

Egyik nap a snowboardot is kipróbáltam. Kár, hogy nem vagyok pár évvel fiatalabb, nekem nagyon tetszik, de azt hiszem, hogy most már késő megtanulni :(( Kár, kár, kár!!!

Utolsó nap már mindenki maga síelt, úgyhogy családi napot hirdettünk, vagyis az volt a terv, hogy az én családom 5 tagja legalább egy órán át együtt siklik, de ez valahogy nem jött össze. Én Inezzel egy jót csúsztam, siettünk, mert felfedeztem az egyik állomáson egy ingyenes internetet és az egyetemi kurzusfelvétel napja éppen ez volt, hát gyorsan kellett cselekedni. Később meg már vigyáztam magamra, ha már egész héten nem sikerült magamat összetörni, akkor nem kellene utolsó nap, hiszen 3 hét múlva már egy másik síelés vár engem..

Az utolsó este már egy kicsit visszafogottabb volt, el is mentem viszonylag korán aludni. Igaz, nem sokat aludtam köszönhetően egy véletlenül felhúzott ébresztőórának, de hát Istenem, máskor sem szokásom túl sokat aludni.
Aztán eljött az utolsó reggel. Mindenki pakolt, pakolt és pakolt. De mi egy annyira rendes társaság vagyunk! Szinte percre pontosan 10 órakor végeztünk a rendrakással és megjött a tulaj átvenni a házat. Nagyon elégedett volt velünk, mi is magunkkal, meg vele, meg a házzal. Szeretnénk visszamenni jövőre is. A Nap is úgy gondolta, hogy megmutatja a környéket és 6 nap után végre kisütött. Ekkor láttuk meg, hogy milyen gyönyörű helyen laktunk. Körben a hegyek csúcsai, mint a csipkék szélei sorakoztak egymás mellett. Istenem! Ez az a látvány, ami engem mindig lenyűgöz, órákig tudnék csak ülni és nézni ezeket a hegyeket!!!!

...és így ért véget ez a csodás hét. Biztos kihagytam egy csomó fontos történést, de így utólag elég nehéz felidézni, annyi az élmény, ami ez alatt az egy hét alatt ért.
Remélem, hogy jövőre itt vagy máshol, de ugyanezekkel a nagyszerű felnőttekkel és gyerekkel tölthetek majd csodálatos napokat! De most csak a rövidtávú cél lebeg szemeim előtt, 3 hét múlva egy másik kaland vár, remélem ugyanilyen pozitív blogot szülnek majd azok a napok is, de az már egy másik történet lesz!